Mindig jönnek újabb tehetségek. A Rómeó és Júlia című Shakespeare-adaptációban legalább kettő és féllel találkozhatunk: még sokat fogunk hallani az ausztrál rendezőről, Baz Luhrmannról, okosan játssza Júliát Claire Danes, Leonardo DiCaprio pedig már híres színész, Rómeójáért Berlinben díjat kapott. A történetet mai kosztümökben, a mai Mexico Cityben játsszák, itt nevezik a lepusztult tengerpartot Verona Beachnek és itt öli egymást a két (ízléstelen) gazdag keresztapa - igaz, nem s. k., csak gengjein keresztül.

De nem is ez a lényeg. A rendezés végre igazi fiatalokra osztotta a főszerepeket (a lány alig tizenhat, a fiú tizenkilenc), és a sztori fókuszában a fiatal életforma öngyilkos rohanása áll (és mellékesen a harmincon felüli felnőttek vaksága). Ez a dinamika viszi ezt a bájos-vad szerelmet is, természetesen - ahol Claire Danes jó párszor megkönnyezteti a nézőt. (Luhrmann mesterien játszik a giccsfogásokkal és egyben azok ironizálásával.) A kislány nem csinál semmit, csak sugárzik, amire akkor jövünk rá, mikor a megismerkedés pillanata akkorát robban, hogy majd kiesünk a zsöllyéből: álarcosbálban vagyunk, Rómeó páncélos lovagként lődörög az ellenséges környezetben, aztán egy akvárium halain keresztül megpillantja az angyalnak öltöztetett Júliát. Bújócska a halacskák között. Claire Danes itt remekel: a szemén fut át valami, amiből megsejtjük a végzetest, ami mint a villám stb. Aztán menekülni akarnak, így az erkélyjelenet helyett a kerti medencébe pottyanva látjuk őket: a veretes Shakespeare-sorok ott bugyborékolnak - miközben egy őrző-védő szolgálatos majdnem lelövi őket... Ebbe a szekvenciába mindent beleadott a rendező.

Pedig a szerelem a sztorinak csak az egyik fonala, a fiúk leginkább lövöldözésest játszanak - igaz, Shakespeare-nél sem szolidabbak, csak ott vítőrrel öldökölnek. A gengek háborúja mégsem olyan, mint egy hollywoodi őrjöngés. Ki lehet bírni, na. És persze a sors, az istenek játéka, a templom mint helyszín, Lőrinc baráttal fűszerezve, aki itt is két balkézzel keveri a drogokat meg a leveleket. Mikor Rómeót száműzik, lakókocsijával a sivatagba költözik, és az UPS vagy DHL vinné neki a hipp-hopp levelet, csak nem találja, ebből lesz a galiba, emberhalál, meg szerelmi apoteózis: remélem a csomagszállító cégek nem perlik a rendezőt. Shakespeare-nél is a hírvivőre lett kenve az egész...

A srácok nagyjából a shakespeare-i szöveget mondják, csak a fordulatokat modernizálták egy gyűszűnyit (jogosan: ki értené az eredetit?). Ettől azonban az egész történet valami bájos emelkedettséget kap: a lerobbant város, a flancos gazdagok, a fiatal testek - és a klasszikus nyelv elegye vonzóan friss vizuális keveréket teremt. Igen, ez nem sajtóhiba: bár itt is van látványtervezés meg pazar vágás, mégis, a nyelv viszi a látványt, ami ugyancsak a rendező találmánya, meg is érdemel érte egy-két piros pontot.

A film egyébként szabadon idéz innen-onnan (a fiút, az egykori mítoszfigurára, James Deanre veszi, a templomi ravatal - millió gyertyával, festett porcelánszobrokkal - fellinis tobzódás), mint ahogy mesterien keveri az ízeket: ebben a filmben minden giccses és valódian rémes, komikus és tényleg szörnyű. Egyéniség ez a rendező, tudatosan nem akar remekművet forgatni vagy Shakespeare-t játszani: helyette bátran keveri-kavarja a pop és az elitkultúra mítoszelemeit. Tudja, hogy a televízió korában úgyis minden csak betét, idézet, valaminek másolata, emléke.

Csak a fiatalok szerelme autentikus: nincs magyarázat, hogy miért ilyenek, miért pont ezt a lányt (fiút) kapja el a gyorsan ölő, s miért ennyire önpusztító ez az életforma? Ilyenek. Szépek és rémesek.

forrás: KATT